A KELETI NYITÁS ÉS A MAGYAR ELLENZÉK

2018.11.06

Lassan már nyolc év telt el azóta, hogy a magyar kormány bejelentette, stratégiai szintre emeli a tőlünk keletre lévő országokkal való együttműködést, politikai és gazdasági kapcsolatokat. A keleti nyitás politikája már akkor is nagy port kavart, a magyar ellenzék szokás szerint kritizálta, a nyugati szövetségi rendszerben való elhelyezkedésünk ellenségeként állította be, az Európai Uniótól való eltávolodás veszélyeire figyelmeztetett. Azt is megkérdőjelezték, hogy egyáltalán megéri-e az erőfeszítés gazdaságilag, sikeres lehet-e partnereket keresni olyan távoli nemzetek körében, mint Kína, India vagy Vietnam.

Azóta eltelt majdnem egy évtized, és az kezdeményezés ellenzői még mindig azt kérdik: „Hol vannak az eredmények, miért nem jönnek a számok?”

Ilyenkor bizonyos projektekre, mint a Budapest–Belgrád vasútvonal felújításának lassúságára, a szerintük be nem tartott kínai ígéretekre és más akadályokra utalnak, amelyeket Magyarországnak még nem sikerült megugrania. Számolgatnak, gazdasági analízisekre hivatkoznak, és persze megállás nélkül szajkózzák, hogy a legtöbb keleti ország valamilyen formában diktatúra, ezért morálisan elfogadhatatlan a velük való együttműködés.

Van azonban egy megközelítés, amellyel az ellenzék részéről sokkal kevesebbet foglalkoznak, talán azért, mert ez a legérzékenyebb mind közül. A keleti nyitás politikai megközelítése. Magyarországnak korábban is voltak kapcsolatai keleti népekkel, gazdaságokkal. Az újdonság az, hogy ezúttal mindezt egy nagyságrenddel szervezettebben, stratégiai távlatokban építi Orbán Viktor és kormánya.

A Brüsszellel fennálló vitáink, hatalmas ideológiai nézeteltéréseink, illetve a világgazdaság súlypontjának keletre tolódása tette szükségessé, hogy felkészüljünk arra a rémálomszerű forgatókönyvre, hogy valamilyen formában szakadás következhet be az unió országai között. Bármennyire felháborítóan hangzik ez, elég csak ránézni arra a szenvedésre, a brexitre, amin a britek mennek át éppen, pontosan azért, mert nem voltak felkészülve a legrosszabbra.

Egy erős vezető nem álmodozik, nem ragaszkodik valamihez, ami nem működik, hanem cselekszik, beleképzeli magát minden helyzetbe, bármennyire is kedvezőtlennek tűnik az. Arról nem is beszélve, hogy annak jelenleg sokkal nagyobb esélye van, hogy a birodalomépítő Brüsszelnek köszönhetően egysze­rűen kettészakad az unió, mint hogy mi magunk lépjünk ki, hiszen kutatások bizonyítják, hogy a magyar társadalom továbbra is, minden hibája ellenére is támogatja az EU-t és nemzetünk EU-tagságát.

A keleti nyitás középpontjában Kína áll, bár sok más országgal is keressük az együttműködést, Kína megnyerése nélkül nincs sikeres nyitás kelet felé. A megnyerés politikája az előítéletmentes, folyamatos és aktív jelenlét, most éppen a sanghaji expón. Sokatmondó, hogy az első Kínai Nemzetközi Import Expó házigazdája maga a kínai elnök.

A nagyszabású rendezvényt több mint 130 ország, köztük Magyarország részvételével rendezik, az eseményen közel háromezer cég állít ki. Magyarország külföldi díszvendég, többek mellett Brazília, Kanada, Egyiptom, Németország, Indonézia, Mexikó, Oroszország, Dél-Afrika, Vietnam és Nagy-Britannia társaságában. Az ellenzék igazán elárulhatná, hogy ugyan mi lenne kínos ebben az országfelsorolásban? Úgy vélem, a globális versenyben egy csapatban lenni Németországgal és Nagy-Britanniával nem olyan rossz dolog.

Azok, akik ismerik a kínaiak gondolkodását és szokásait tudják, hogy az egyszerű üzleti vagy személyes kapcsolatok felépítése is hosszú évekbe telhet, nemhogy a kormányközieké. Jómagam közel egy évtizede járok Kínába, de még mindig egy kezemen meg tudom számolni, hány barátot szereztem magamnak ennyi idő alatt. Azon kritikusok, akik azt harsogják, hogy ez a politika nem hozott eredményeket, pedig már nyolc éve folyik, nem értik ezt az ázsiai partnerszerzéshez fűződő legalapvetőbb szabályszerűséget. A kommunikációs nehézségek, a kulturális különbségek és a gondolkodásbeli sajátosságok miatt egy teljesen más típusú infrastruktúrát kell megalkotni, nem olyat, mint nyugati barátainkkal.

Ha mérlegre tesszük azokat az eredményeket, amiket a magyar vezetés felmutathat az elmúlt nyolc évben ezen gondolatok fényében, akkor azt mondhatjuk, hogy jó úton halad a keleti nyitás, hiszen Kína hivatalosan is straté­giai szövetségesként tekint ránk, ami a legmagasabb politikai kategória az ázsiai óriás rendszerében. A tágabb régióban kevés olyan ország van, amely akár csak megközelítené hazánk sikereit ezen a téren. Bármennyire is megosztó személyiség a magyar miniszterelnök, egyet még legnagyobb ellenségei is elismernek: különleges képessége van ahhoz, hogy ráérezzen a politikai szélirányokra, sok esetben akár évekkel korábban, mint uniós versenytársai.

Amennyiben úgy alakul, hogy Magyarországnak nem lesz más választása, mint hogy keleti szövetségesekkel fejlődjön tovább, akikkel pragmatikus alapokon kooperál, elképesztő versenyelőnyt fog jelenteni az elmúlt nyolc esztendőben elvégzett munka. A Nemzeti Kereskedőház-rendszer, az oktatási és kulturális együttműködések, az exportot segítő intézkedések, valamint a politikai szálak szorosra fűzése pole-pozícióba helyezheti Magyarországot, miközben más európai országok azon fognak kapkodni, hogy miként közelítsenek Kínához, amely lassan a világ legnagyobb gazdaságává fejlődik.

Az a támadás is éri a magyar vezetést, hogy a keleti nyitást arra használja fel, hogy Brüsszel fenyegetéseit ellensúlyozza, azokkal szemben visszavágjon. Ez egyrészt azért nevetséges, mert az unió fenyegetései eleve nem túl félelmetesek, hiszen általában irreálisak, minthogy megvonják a támogatásokat, amelyek járnak minden hozzánk hasonló tagállamnak. Másrészt azért, mert Brüsszel saját elhibázott döntései miatt került olyan helyzetbe, hogy a britek után máshol is felmerül a kilépés ötlete, tehát a keleti szövetséget nemcsak politizálásra használjuk, hanem kézzelfogható sikereket várunk tőle: munkahelyeket, beruházásokat, exportunk növekedését, közös fejlesztéseket, az új selyemútra való csatlakozást, magyar cégek sikerét Ázsiában, egyszóval fejlődést.

Még egy érdekes ellenzéki mantra: hogy auto­riter rezsimekkel nem szabad együttműködni, mert lábbal tiporják az emberi jogokat. Arra most ne térjünk ki, hogy a nyugati liberális vezetők ugyanúgy üzletelnek ezekkel a „diktatúrákkal”, csak abba gondoljunk bele, hogy mi lenne velünk, ha kizárólag olyan országokat tekintenénk potenciális partnernek, ahol véleményünk szerint nem éri sérelem az emberi jogokat. Magyarország nincs abban a kiváltságos helyzetben, hogy eldobja magától a felemelkedő keleti nemzetek által biztosított lehetőségeket. Igenis fel kell szállnunk a selyemútvonatra. Ha jól mennének a dolgok az unióban, akkor is! Így meg aztán pláne, hogy az európai szövetség szétesőben, de minimum átalakulóban van, amelynek ma még senki nem tudja, mi lesz a vége.

A keleti nyitás nekünk egy nagyon erősen szorító, négypontos biztonsági öv lehet. Fontos lenne, hogy a magyar ellenzék, a hozzájuk köthető újságírók és kutatók gazdasági kalkulá­ciók és ideológiai szólamok helyett azt vizsgálják, hogy politikai síkon, évtizedes távlatban igaza lehet-e Orbán Viktornak abban, hogy észszerű és szükséges volt 2011-ben Magyarországnak az átalakuló világrendben és a Kelet virágzásában rejlő ígéretek kiaknázását kormányzati, nemzetpolitikai szintre emelni. Nekem a válasz egyértelmű, és csak az a kérdés, hogy azok a magyarok, akik nem tapasztalhatták első kézből az ottani egészen elképesztő fejlődés mértékét, mikor szakítanak azzal a hamis gondolattal, hogy tőlünk keletre csak sötét diktatúrák vannak, amelyek rosszat akarnak nekünk és veszélyeztetik a szabadságunkat, demokráciánkat.

Részemről inkább arra leszek kíváncsi, hogy mikor ébrednek rá a V4-ek, valamint más nemzetek körülöttünk, hogy a morális és más válságokkal egyre inkább küszködő, egykori fényét gyorsan elvesztő Nyugat hanyatlása okozta károkra, bizonytalanságra, azoknak orvoslására éppen az új selyemút és a magyar keleti nyitás politikája az egyetlen értelmes válasz.


« Go to the news list